A hónap mottója

Saját gondolataink kifejezésének joga azonban csak akkor ér bármit is, ha képesek vagyunk arra, hogy saját gondolataink legyenek."
Eric Fromm

2015. december 24., csütörtök

ROMA végnapjai 1.

„Ha a szabadság valamit jelent, akkor azt, hogy elmondhatjuk másoknak azt is, amit nem akarnak hallani.” 
George Orwell:

ROMA kétszer bukott el.
Először, amikor a köztársasági eszme reformálhatóságának lehetőségét mind az OPTIMATÁK, mind a POPULÁRISOK feladták, hogy az egész végül a kor Ferencjóskájának, OCTAVIANVS-nak az ölébe hulljon.
Másodszor, amikor lényegét feladva saját filozófiai ellentettjére, a barbárokra bízta fennmaradását.
Most az első bukásról lesz szó.

Vajon mit érzett Cicero, amikor utoljára hagyta el egészben Rómát, hogy elmeneküljön a PROSCRIPTIO oly sajnálatos mellékhatásai elől, mint a lefejezés, nem értve, vagy nagyon is értve, hogyan is fordulhatott ellene saját világa, a civilizáció, aminek civilizálásában neki magának is olyan nagy szerepe volt?
NIMIRVM, a jó Marcus Tullius csak azt nem vette észre, hogy élő anakronizmussá vált. A világ elmozdult, és az olyan őskövületek, mint ő, akik makacsul ragaszkodnak holmi erkölcsökhöz, köztársasági eszményekhez, ilyesmikhez, immár ellenségei az újnak. Ami újságából fakadóan kíméletlen, és szűkkeblű, így nagy ívben szarik arra, mit is tett egy ilyen őskövület azért a civilizációért, amit éppen a sarkaiból készül kiforgatni.
NOTA BENE, ez még nem Róma vége – hol voltak még a barbárok a kapuktól?! (Nyugi, már megérkeztek, rendben, és köszönik, jól vannak, de rólunk majd a következő posztban.) Csak a köztársaság vége (ami úgy volt köztársaság, ahogyan demokrácia a liberálisnak csúfolt XX.-XXI. századi polgári demokrácia, de ez tényleg AD REM NIHIL INTEREST), viszont ez a kurva köztársaság az erkölcseivel meg az eszményeivel éppen az a világ volt, amibe Cicero belenőtt és megöregedett. A VILÁG, AMICI. Úgyis, mint az egész, MERETRICIVS MVNDVS.

Jómagam pár éve egyre gyakrabban érzem úgy, hogy vége annak a világnak, amibe belenőttem és megöregedtem (legalábbis jó úton vagyok az öregség felé). Egyre gyakrabban érzem, hogy behinek között egyetlen kazohinként járok, és ez az őrületbe forduló világ elvárja, hogy éles sarkú rézkockákat kössek lánccal a térdemre, hogy minden lépésre fájdalmasan a sípcsontomhoz verődjenek, és mindehhez még jó képet is vágjak, sőt terjesszem ezt nagyszerű és kényelmes viseletet, mint a haladás és a jövő kétségbevonhatatlan szimbólumát.
Az utóbbi esztendőig nem is volt ezzel baj, csak meg kellett állni, hogy embertársaimat faruk megvakargatásával és „Vaké! Vaké!” kiáltásokkal üdvözöljem, és minden normálisnak tetszett. Azonban ez a MERETRICIVS MVNDVS, az egész nyugati fele legalábbis, ezen már valahogy túl is szaladt. Manapság a nyugati világban behinnek lenni teljesen kazo. A „Vaké! Vaké!” senkinek még csak fel sem tűnik már. Az abnormalitás normává vált (SIC, múlt időben). Éppen, hogy nem kötelező. Mert ez olyan mámorosan felszabadító…
Mint a hólabda kezdett nőni az őrület, most már a lavinánál tartunk, és szépen sodor is magával mindent. A lavina nem is jó hasonlat, mert akinek elég jók a reflexei, azt nem éri el… Olyan ez inkább, mint amikor a szabad gyök (angolul árulkodóbb néven free radical), a molekulák kötőerőit bontja föl, hogy a roncsokból újra előállva, újabb molekulát csesszen széjjel. Megállíthatatlanul. A freonokból kiszabaduló klórgyök például ezt teszi az ózonnal. Az eredmény az ózonlyuk. Ami nem a mesebeli varázsló ANVSa („Totó, azt hiszem, már nem Kansasban vagyunk! Kell még valamit mondanom, Ildikó?”), hanem olyan része a légkörnek, ahol az élettel csak nagyon körülményesen összeegyeztethető, nagyenergiájú ibolyántúli sugarak ömlenek befelé, a földfelszín irányába. Pont, ahol mi élünk.
Hát, a világomban (MEI MERETRICII MVNDI) most egy csomó csinos lyuk tátong, és ömlik befelé az UV társadalmi megfelelője, az ún. „szabadság”. Hogy a szabadságot a függetlenséggel keverik össze ezek az egészen free radikálisok, (vö. létező liberális), nem az ő hibájuk: a tőke világában semmi sem az, aminek látszik, hanem bármi annak látszik, aminek a hatalmon lévők láttatni akarják. Hát ilyen (vak)buzgó élőlények ezek a free radikálisok, nem pihennek, most is tágítják éppen ezt a lyukat, szabadság(uk) nevében, ami éppen kéznél van, azzal szaggatják szét a társadalom kötőerőit.
Hanem, hogy a világom erodálására, végső soron összeomlasztására ki a fasz hatalmazta – vagy legalább kérte – fel őket, senki sem tudja. Én biztosan nem. Még választott képviselőim útján sem.
Mindenesetre tőlem – bárkitől? – tejesen függetlenül úgy tesznek, mintha az ő szabadságuk valami nekik mindenképpen kijáró jutalom vagy kiváltság lenne, miközben a mindenkinek járó szabadság prédikálása közben látványos ívben szarnak mindenki más szabadságára. Persze az is lehet, hogy ez a jutalmazás valóban megtörtént, csak éppen én maradtam le erről is szokás szerint, mint a szaftos pletykákról és az ingyenpénzekről általában. Élhetetlen vagyok, na.
Élhetetlen voltam akkor is, amikor a szabadság – függetlenség, mert én sem láttam akkoriban a különbséget –megszállottjává váltam pár évre. Legalábbis igyekeztem nem visszaélni a szabadságvágyammal. Nem bicikliztem szemben a forgalommal egyirányú utcában, de legfőképpen nem követeltem ki, hogy jogom legyen ehhez az őrülethez a szabadság és a környezetnek az ő védelme nevében. Nem hugyoztam és szartam az alujárókba és nem borogattam ki a kukákat, de legfőképpen nem követeltem ki mások számára a jogot mindezekhez – az emberi méltóság és a szabadság nevében. Nem éltem drogokkal, hogy a szétrohadó testem és agyam további fenntartásának költségeit a társadalom egészére hárítsam, de legfőképpen nem követeltem jogot ehhez a méltóság és szabadság nevében. Persze, mivel oda és vissza is élhetetlen vagyok, mindezen jogok követelése révén nem szereztem jól fizető ösztön- és szakértői díjakat, alapítványi fizetéseket, ETC.
Közben nem is tudtam, hogy bár a „szabadság” efféle vadhajtásai tulajdonképpen ártalmatlan, inert molekulák, de az első jelei a free radikálisok (ön)pusztító őrültségének. Afféle puhatolózások, hogy mennyit hajlandó elviselni a társadalom.

Megdöbbentően sokat.
Annyit, hogy akár saját önfeladására is hajlandó. Mint az ózonréteg.
De már lyukad. Hasad. Kezd szétesni.
Hogy miért tűrjük ezt, nem tudni az okát, pedig de.
Tudjuk, de nem valljuk be. Ugyanis mindnyájan tőkeapologéták vagyunk, a kapitalizmus foglyai (magunk szavaztuk ide magunkat).
Mindkettő szépen elműködget addig, amíg AD ABSVRDVM nem jutnak. A kérdés, hogy e bűbájos páros melyik tagja melyik ér el előbb a falig, és melyik pusztul bele.
Nem mellékesen velünk együtt. Mert itt olyan nincs, hogy kívülálló néző vagy. Ezen a Senkise Nevet a Végén táblán mindannyian bábuk vagyunk.

Gyanítom, hogy mindenképpen a liberalizmus lesz az elsőként pusztuló.

Ha a liberalizmus jut előbb a végletekig, azért pusztul el, mert nem lesznek hordozói – ha az atomizált társadalom valamiképpen túlélné saját atomizálódását, akkor az egyedeknek nem lenne szüksége többé a szabadság ideológiára, ha pedig nem élné túl, nos, akkor a kihalt vagy a kőkorba visszazuhant Homo Sapiensnek végképpen nincs szüksége liberalizmusra.
Jó az esély, hogy ez következik be, mivel már a közelében járunk. A létező liberálisok annyira jutottak már nagy absztrakcióban és inverzióban, hogy elfeledték, ők maguk is emberből vannak, biológiai alapú, véletlen működésű, társas sejtautomaták, és nem csak csodálatosan letisztult racionális szellemük lebeg valahol a semmi két partja között.
Annyira jutottak már a valóság tagadásban, hogy az egészen free radikálisok tagadják a lét és fajfenntartás alapvető ösztöneit. Tagadják, hogy egy civilizáció addig áll fönn, amíg léteznek tagjai. Tagadják, hogy a civilizációt emberek alkotják, és ezek az emberek biológiai lények, sőt! HORRIBILE DICTV szexuális úton jönnek létre. A biológiai szexet is tagadják. A férfit és a nőt.

E végső tagadásnak két oka van.

Az egyik ok a liberális ideológia absztrakciós és redukciós mechanizmusaiban keresendő.
Egyfelől a szabadságjogok absztrakt kiterjesztésének vég nélküli folytatásához újabb és újabb célcsoportok szükségeltetnek. Most éppen a nők, akik, lévén létszámarányuk kicsit magasabb ötven százaléknál, kisebbségnek nem igazán hazudhatók, így másféle elnyomás alá kell, hogy essenek, mi alól felszabadítandók pluszjogok által. Ez az elnyomás fakadjon akkor a nemek közötti különbségből, és az elnyomók legyenek a férfiak! ECCE JVRIS NOVVS! Lehet újabb és újabb köröket futni, jogokat kreálni.
Másfelől a szabadság gazdasági egyenlőségre redukálásának következményét, a „minden ember egyenlő” nonszensz mantráját mi erősítené meg jobban, mintha eltöröljük azt az alap egyenlőtlenséget, a férfi és nő közötti különbséget is. Ennek fényében ugyan mi különbség lehet egy eritreai férfi és egy norvég kamaszlány között? Ami meg van, sötétben úgysem látszik. Pláne, ha a norvég kamaszlányt három másik eritreai fogja le.

A második pőre gazdasági.
Egyrészről a szabadságjogok minden határon túl terjesztése nyilván jól jövedelmez kiterjesztőinek és garantáltatóinak. Egész csomó ún. civil szervezetet lehet fenntartani, pénzelni ilyen alapon.
Másrészről a tőke logikájából következően.
Attól a kapitalizmustól, amitől bő százötven éve Marx és Engels borzadva számolt be, és a földi pokolnak tartott, idáig, a még mélyebb bugyorba jutottunk. Akkor ők ketten szépen leírták, hogy a nők (és gyerekek) bérmunkába kényszerítésének két oka van: a férfi munkabérek letörése és újabb kizsákmányolható munkaerő piacra terelése. A tőkést a profit rövid távú maximalizálása során nem érdekli, hogy a nők munkába állásával a család gyakorlatilag ebek harmincadjára kerülhet.
Ha nem kerül, éppen azért van, mert a nők a tőke számára az optimális munkaerő. Nem csupán azért, mert valójában szuperemberek, egy nap lenyomnak két és fél műszakot, hanem azért, mert kevésbé hajlamosak lázongásra, kevésbé hierarchikusak és vezetőközpontúak, mások kiszolgálását kevésbé veszik lelkükre, rendszeretőek, kurvára tűrik a monotóniát, jók a finommotorikus készségeik, szívósabbak és tovább élnek, mint a férfiak, a klimax után gyakorlatilag nemtelenek, legalábbis nem hormonvezéreltek életük végéig, mint a férfiak. Az, hogy havonta ki vannak téve a hormonális változások okozta érzelmi és intellektuális hullámzásnak, talán még ki is használható ellenükben.
De a családok felbomlása kifejezetten jól jön a tőkének mai stádiumában, amikor a termelésről a profit áthúzódik a fogyasztásba. Az DIVINE ET IMPERA elve sohasem jött még ilyen jól, mint a fogyasztói társadalom kialakításánál. Az atomizált embernél nincsen jobb fogyasztó, mert társadalmi viszonyait kizárólag fogyasztása révén éli ki, és atomizáltsága miatt szervezett radikalizmusra (forradalom) elvileg képtelen.

Ha valamilyen csoda folytán viszont a kapitalizmus jutna el AD ABSVRDVM odáig, hogy belső ellentmondásait már nincs hová kitelepíteni, mielőtt a liberalizmus végleg atomizálja a társadalmat, az szintén a liberalizmus végét jelentené, mivel ez a totális államkapitalizmus globális eljövetele is lenne egyúttal.
A történelmi példák jól mutatják, hogy személytelen totális állam, hazudhatja ugyan magát liberálisnak, vagy hazudhatja a létező liberalizmus a szabadság legfelsőbb fokának, nem tűr el semmiféle szabadságot a sajátján kívül. Az bizony Orwell világa, az ellenkező irányból megközelítve.

Ennyi jutott eszembe két vezérhím átgondolatlan és kiprovokált szavai keltette fuvallatról a kis magyar biliben.

Hogy mi van Ciceróval?
Hát, mi, rómaiak bő kétezer évvel ezelőtt már minden túlestünk, ami ma a nyugati világban történik. Cicero elmondta a véleményét egy bizonyos MARCVS ANTONIVS-ról Filippikák formájában, és bizony ezt dicső elődöm, de különösen annak felesége nem vette jó néven. Amikor pedig OCTAVIANVS egyoldalúan felmondta a szponzori szerződést Ciceró felé, az történt, hogy a derék Marcus Tullius hirtelen a PROSCRIBTIO előkelő helyén találta magát. Nagyon előkelő helyén, hiszen a listát saját kezűleg ANTIONIVS írta. A rómaiak pedig az efféle listákat igen komolyan vették, így aztán ROMÁba csak a jó Ciceró feje került vissza, azt pedig megkaparintotta dicső elődöm neje, FVLVIA BAMBVLA, és kötőtűvel jól átszurkálta a nyelvét.
Nevezzük ezt korabeli véleményterrornak.
A nők olyan szélsőségesek.


2015. március 10., kedd

Örök tanú

– Kétezernegyvenötben ismertem meg Tamáska Zoltán elvtársat, egy ismerősöm, név szerint Galván Tivadar mutatott be neki, aki az autógyárban dolgozott. – A betűk hirtelen eltorzultak és összefolytak. Pelikán megrázta az ócska, ügyészségi tabletet, de nem lett nyugodtabb attól, hogy a szöveg újra összeállt a képernyőn.
„Nem jól van ez így” gondolta Pelikán. „A Zoli sohasem volt elvtárs. Én se vagyok már elvtárs…”
Felnézett, tekintete összetalálkozott Benevolentéval. Az amerikai alig észrevehetően bólintott. Biztatóan. Mellette az ügyész csak állt karba font kézzel, és szigorúan nézett.
– Nem értem, mit akarnak az urak – mondta Pelikán sajnálkozva, és az amerikai kezébe nyomta a tebletet. – Miért kell nekem Tamáska Zoli ellen tanúskodni?
– Mert Tamáska Zoltánt terrorizmussal vádoljuk! – kiabált az ügyész.
– A Zolit? Itt valami félreértés lehet, uraim! Kit terrorizál Tamáska Zoli?
– Az mindegy, Pelikán úr! A terroristák mindig a rendszer megdöntésére törnek. Tamáska már megdöntött egy rendszert, ugye?
– Hát, ha attól dőlt össze a junta, mert egy éven keresztül hetente hagyta gumibottal verni a talpát, akkor nyilván…
– Ne idétlenkedik, Pelikán! – vakkantotta Benevolente. – Jól maga tudja nagyon is, hogy miről beszélve.
Benevolente szinte akcentus nélkül beszélt magyarul, de a mondatok és szavak szerkezetével mintha nem mindig lett volna tisztában.
„Tamáska Zoli biztosan kijavította volna. Én nem merem. Még mosolyogni se merek rajta. Az ügyvivő úr hangja derűs, a szája mosolyog, de a szeme nem mosolyog. Az ügyvivő úr előző állomáshelye Damaszkusz volt. A Közel Kelet pacifikálása nyilván nem megy könnyen. Nem is tudná volna más megcsinálni, csak az ilyen Benevolenték… És most minket akarnak pacifikálni. Fontosabb lettünk, mint a Kalifátus romjai.”
– Maga, Pelikán, együtt küzdött Tamáska Zoltán a junta megdöntése. Ami derekas. A magyar emberség hálás magának, Pelikán…
– A magyar emberség szerencsére azt se tudja, ki vagyok, ügyvivő úr!
– Rosszul hisz, Pelikán. Egyszer még szobrot emel majd magának nép.
– Én is ettől félek, ügyvivő úr!

Pelikán beleborzongott az emlékbe. A junta összeomlásakor a nép nagyon is tudta, hogy kik küzdöttek a magyar szabadságért. Nehéz lett volna nem tudni: a börtönök és a kényszermunkatáborok azokkal az emberekkel voltak tele. Így hát Pelikánt a „magyar emberség” hálája rövid úton a Nemzeti Termonukleáris Kutatóközpont vezetői székébe emelte. Az senkit sem zavart, hogy a Központot a junta hozta létre az energiaínség megoldására, és az sem, hogy Pelikán növénynemesítésből szerzett főiskolai diplomát. Pelikán hat hónapos regnálása alatt a Központ a világon elsőként indított be áramtermelő fúziós reaktort, csak azután valahogy eldurvultak a dolgok…
Pelikán visszament a Főkerthez. A nép pedig hálásan elfeledkezett róla.

– Ez csak egy tanúvallomás, Pelikán úr! – magyarázta az ügyész. – Nem mellesleg, minden szava igaz.
– Ha igaz, akkor énrám semmi szükség. Az igazság az, hogy Tamáska Zoli sohasem volt és lesz terrorista. És most se az!
– Az igazság! Az igazság! Maga nem ért, Pelikán, hogy nincs egyetlen igazság. Igazságok vannak. Sok igazság. Amennyi nézi, annyi igazság. Az igazság szivárványszínű, Pelikán. Mi nem igazsággal, a tényekkel dolgozunk. Azok fekete vagy fehér…
– Hát igen. A tények makacs dolgok – értett egyet Pelikán. – A tény az, hogy Tamáska Zoli túl szelíd, hogy terrorista legyen. A légynek se tud ártani…
– Nem az fontos, hogy kinek tudna árt… – Benevolente egy pillanatra elbizonytalanodott. – Árt… Árt… Ány! I got it! Yeah! Ártány! Tudna! Nem az fontos, tudna! Akarna-e? Akarna. Akar. Mi tudjuk. Magát megtévesztették, Pelikán. Maga jóhiszem. Elvakulott. Nem les dolgok mögéje. Emberiség virtualitásban él, mikor maga megszület. Minden látszat. Minden manipulation. Minden! Ami a vallomásban leírva, mind tény! Olvas, egyetért. Csak mi nézünk most látszat mögéje. Meglessük a maga Tamáskáját! Okosan. Mostani eszünkkel tudva mit csinált diktatúrában.
– Hát, én a mostani eszemmel is csak aszondom, a Zoli talpa egy merő húscafat volt mindig, mikor a kihallgatásról visszahozták. És nem köpött be senkit…
– Húscafa! És ha az volt? Tudja maga, Pelikán miért volt lába húscafa?
– Mert gumibottal verték? Talán azért…
– Verték gumibottal vagy nem verték! Azért lába húscafa, hogy a maga bizalmába férkőzze!
– Bizalmamba? Minek kellett volna neki beférkőznie? Én bíztam benne anélkül is. Ügyész úr, itt valami tévedés van…
– Nincs tévedés, Pelikán úr!
– De hát a Zoli nem is volt az elvtársunk! Mindig azt mondta, hogy ő liberális, az egyéni szabadság alapján áll szemben a juntával, nem úgy, mint mi. Azt mondta, az ellenség közös, de ő meg mi eszmeileg ellentétes oldalon állunk. Igaza is volt. Mi, kommunisták közösségi társadalmat akartunk a junta után, Tamáska Smith-i lokális kapitalizmust.
– A láthatatlan kéz és egyéb hülyeség – Benevolente egyetértően legyintett. – Megtévesztés, Pelikán! Tamáska terrorista.
– De hát ő maguk oldalán áll, ügyvivő úr! Kapitalista.
– A világ megváltoz, Pelikán! Kapitalista és kapitalista között nagy különbség. A nemzetközi helyzet egyre fokozód, hogy az iszlám fenyegetettség végleg eltűn. Nincs alternatíva globalizációnak. Csak az olyan terroristák, mint a maga Tamáskája, hiszik van. Tudja, Pelikán, kétféle vélemény lehetség: a miénk és a helytelen. A maga véleménye mi?
De Pelikán nem hagyta kizökkenteni magát a gondolatmenetéből:
– A Pártot meg rögtön betiltotta a Parlament, ahogy összegyűltek…
– Tudjuk, Pelikán úr. Hány éve is ül illegális szervezkedésért? Kettő? Három?
– Huszonkilenc hónapja, ügyész úr! De hiszen éppen maga fellebbezett a maximális öt évért!

Amikor elítélték az illegális szervezkedés miatt, Pelikánt a régi cellájába tették, ahol a junta alatt is ült. Ettől a tüneménytől nem egyedül szenvedett: a cellában a görögkeleti püspök fogadta, akivel a diktatúra is összezárta, és még valaki, akinek láttán leszegett fejjel, ökölbe szorított kézzel elindult előre, aztán mégis inkább összeszorította az NTKás időkben beültetett fogait, és szívélyesen a paphoz fordult:
– Maga itt, szentatyám?! Nem tetszett odakint?
– Az odakintnek nem tetszettem inkább. Szegregációval vádoltak bennünket!
– Mivel?
– Iskolát nyitottunk a zalai meg a borsodi zárt területeken…
– Nem azért volt bent a múltkor is?
– Mit tehettünk volna jobbat?
– Azt értem, hogy a juntának miért volt ezzel baja, de az Intézményes Forradalmi Liberális Pártnak?
– Mondtam. Szegregációval vádoltak.
– Miért is?
– Mert külön oktattuk a cigány gyerekeket…
– De hát a zárt területeken csak cigány gyerekek vannak!
– Az mindegy! Szegregáltunk…
– És emiatt zárták ide, emellé a szarkupac mellé!? – Pelikán a harmadik cellatársukra mutatott. Gulyás a junta idején verőlegény volt a börtönben. Pelikán neki köszönhette kiváló minőségű svájci titánium fogbeültetéseit.
– Ugyan, fiam! Ő is csak ember! Én már megbocsátottam… Krisztusban…
– De én nem, atyám! Ezeknek Krisztus se bocsátana meg! Én meg kommunista vagyok, és nem felejtek! – Nyájasba fordult a hangja. – Hogy vannak a fogai, Gulyás úr? És a veséje?!
– Nono… – motyogta Gulyás, és egészen kicsire húzódott a priccsén.
– Ember! – dohogta fenyegetően Pelikán. – Azt bizonyítani is kéne!
– Hagyjad, fiam! Most legalább nem vernek! Tiszteletben tartják a jogainkat…
– Tényleg? Jogállam, mi? Munka nélkül maradt, Gulyás úr?
– Szükség lesz még itt az én szakértelmemre – Gulyás felbátorodott attól, hogy a pap a védelmébe vette. Pelikán felhorkant.
– Hagyjad már, fiam! Megbűnhődik Isten előtt! Lássuk inkább, mi lesz a vacsora! – És a pap szakszerű mozdulatokkal kopogni kezdett a börtöntávírón.
Pelikán nem csalódásként fogta föl, hogy ismét tarhonya lett a válasz.

Pelikán észrevétlenül megvonta a vállát, miközben az ügyészre bámult, és azt gondolta: „Ebből tíz évig tartó tarhonya lesz”,.
– Ügyész úr! Ha engem meggyőz arról, hogy Tamáska Zoli terrorista, örömmel tanúskodom majd!
– A maga öröme mit se számít, Pelikán úr! Nekünk semmit sem kell bizonyítani magának! Tanúskodik vagy nem, az sem számít igazán az ügy szempontjából. Van elegendő tanúnk. Nézze csak!
Az ügyész Pelikán orra elé tolta saját vadonatúj tabletjét.
A képernyőről kissé nyúzott képpel, de elegáns öltönyben Gulyás nézett Pelikánra. Gulyás, akit régen szabad lábra helyeztek.
– Gulyás Dávid vagyok – mondta Gulyás. – A junta idején megtévedtem, és a diktatúra szolgálatába álltam. Szégyenletes dolgokat műveltem – Gulyás bűnbánóan lehajtotta a fejét, aztán (Pelikán nem akart hinni a szemének) büszkén felemelte, – de szeretném jóvátenni. Tamáska Zoltán a börtönben ismertem meg, mint a junta fedett nyomozóját, aki az illegális kommunisták közé épült be…
– Hazudik! – jelentette ki Pelikán, és undorral eltolta maga elől a képernyőt. – Életében egy igaz szót nem mondott ez a féreg!
– Az igazságot mondja! – csattant föl Benevolente. – Azt az igazságot, amire szükségünk van. Maga mit mond, Pelikán?
– Maga számára egyetlen igazság létezik, Pelikán úr! Hogy a börtönben rothad az élete végéig, vagy tanúskodik, és holnap kikerül innen!
Pelikán felsóhajtott:
– Adja ide a tabletet, ügyvivő úr!
Újra olvasni kezdte az össze-összefolyó betűket:
– Kétezernegyvenötben ismertem meg Tamáska Zoltán elvtársat, egy ismerősöm, név szerint Galván Tivadar mutatott be neki, aki az autógyárban dolgozott. Akkor még nem tudtam…
– Mit nem tudott? Az nincs odaírva! – Benevolenténak egy egészen rövid pillanatra rikácsolásba fordult a hangja. – Mit nem tudott?
– Akkor még nem tudtam, hogy békaemberekkel fogok találkozni!

A vendégszövegek Bacsó Péter Tanú című filmjéből származnak.

2014. április 14., hétfő

Légy ostoba!

Így szólított föl egykor Költőnk, hatalmas adag (ön)iróniával.

Ostoba vagy! Ordítják az arcomba a veszett fejsze törött nyelét [1] görcsösen markolók minden (ön)irónia és (ön)kritika nélkül.

Nem csupán az én arcomba ordítják.
Velem együtt összesen majd’ hétmillió magyar választó arcába ordítja a nagyképű, pökhendi, veszíteni nem tudás [2]. Mert az a 2,2 millió, aki a Fideszre szavazott: ostoba; az az 1 millió, aki a Jobbikra: ostoba; a 250 ezer LMP szavazó szintén ostoba, és az a több mint 3,2 millió, aki el se ment szavazni, na az az igazán ostoba, mert ha elment vóna, biztos az Orbánlátó [3] szövetségre szavazott vóna.

Vona… Illetve ő nem. Ő már ki is jött a spájzból, ahol eddig a barátaival bujkált. Kiengedték az okosok. Tik, bazmeg.

Az ostobák országa vagyunk. Az egyetlen szerencsénk, hogy akad 1,28 milliónyi briliánsan okos, felvilágosodott, progresszív elme, akik elhitték – sőt, hittek benne a hitet egyébként semmire becsülő bölcsek –, hogy Gy. Ferenc és B. Gordon elkövetőket meg F. Gábor kisstílű szélhámost nem nyomokban, de ordítóan nyilvánvalóan tartalmazó szövetséggel (vö. bűnszövetkezetben, előre megfontoltan, terhére, nagy összegű, etc.) 2014-ben választást lehet nyerni. Igen nagy szerencse, hogy országunk szellemi elitje [4] összepofozta számukra az Orbánlátó Szövetséget, máskülönben nem tudták volna mire adni értékes [5] voksaikat!

Van még remény! Van magyar megváltás!

Fel 2018-ra, mind, aki nem ostoba!

De ti, okosok, addig gondosan kerüljétek jó messzire a vereség elemzését (Nem is volt ez ugye vereség, csak színtiszta csalás [6], mer’ a gonosz patásorbán meghekkelte a választási rendszert [7].), az elkövetett hibák (Tik nem hibáztok soha – per definitionem –, az egész a patásorbán fondorlata volt, ugye, kisszíveim?) feltárását, személyi konzekvenciák (Nem a pártvezetést, a pártot kell leváltani, ugye, feleim?! De még jobb lenne, ha addigra az országot is. A patásorbánt mindenképpen.) levonását.
Eszetekbe se jusson ellenőrizni, hogy a közvélemény kutatások, még azok is amiket ti fizettetek, csaknem pontosan ezt az eredményt jósolták [9]!
Felejtsétek el a Simonokat, ki vannak zárva és kész!
Felejtsétek el, hogy a Jobbik valójában letarolt benneteket az egyéni körzetekben, és felejtsétek el, hogy a parlamenti baloldal legfőbb dolga a szélsőjobb megállítása, kiszorítása, ellehetetlenítése, nem pedig saját választóinak átnyújtása kékszegélyű kistányéron!
Ne vegyétek észre, hogy az egyéni helyek elképesztő sokaságában nem az Orbánlátók, hanem Fidesz verte el a Jobbikot!
Hagyjátok nyugodtan figyelmen kívül, hogy a vidéki kisember szociális érzékenységét nemzetiszociális túlérzékenységgé tehetetlenkedtétek és pöffeszkedtétek!
Ne törődjetek vele, hogy a vidék kiárusításával, kizsákmányolásával, kirablásával, prédául vetésével vagy egyszerű semmibe vételével a vidéki embert a Jobbik tárt karjába tereltétek.
Ne is számoljatok azzal, hogy a falusi ember nem felejti el, hogy ti mondtátok ki a halálos ítéletét, hogy Mihályi Péter a ti megbízásotokból vonta kétségbe a falu létezésének jogát.

Közben antiszemitázzatok, nácizzatok, történelemhamisítva történelemhamistózzatok, viktátorozzatok, paksoljatok szorgosan, próbáljátok a tizedrangú, csupán retorikai értékkel bíró probléma-pótlékokat nemzet-, sőt világpusztulássá transzmogrifálni.
Teregessétek ki magyar szennyest minden nyugati médiában, ahová a kezetek elér, tegyetek meg mindent, hogy az ország gazdasága megroggyanjon.
Ujjongjatok, ha valami nem jól sikerül, és látványosan hagyjátok figyelmen kívül, ha valami igen.

Ne feledjétek árulni a hazát minden hirdetési felületen, és lehetőleg annak adjátok el, mint eddig, aki a legkevesebbet adja érte, és legtöbbet dugja a kis zsebikétekbe.
Adjátok el Az egyesült Államoknak vagy annak a ostoba (Nyugat) Európának, ami – anélkül, hogy észrevenné, csupán az egyébként szintén csonthülye Amerikai imperializmust szolgálja ki – polgárháborút szít a saját határain.
Az a baj, hogy ezek a határok a mieink is. Bakker! Mi pech!!
Kína kövér Buddhája ravaszul mosolyog.

De mindenképpen engedjétek meg a hozzátok törleszkedő értelmiségi parazitáknak, hogy – a nevetekben – továbbra is rendszeresen lehülyézzék a potenciális választóitokat!
Meg a többieket is.
Engem.

Ki itt az ostoba?

Ja, a légy.

Jegyzetek (avagy a vérnősződi beszéd):

1. Nincsen itt veszve semmi, elvtársaim! A fondor ellen kiénekelhette a sajtot a szákból, de nem nyert. Mégse nem! A fejlődést nem lehet legyőzni, és mi vagyunk a fejlődés. Folytatjuk, úgy mint eddig.
2. A mély demokrata, aki a velejéig az, eccerűen nem gratulál a győztesnek. Nem tud. Elvből nem, elvtársak! Utólag ugyan Juhász Elődnek ez a reinkarnációja* azt mondja, ő csak durciból nem, de ez úgyis csak egy harmatgyenege alak, el fogjuk zavarni. (Te, Laci, te mán nem is vagy pártag…) Tökmindegy. Ugye elzavarjátok tik, elvtársak. Mer' jegyezzétek meg, a Vona színvonalán vagyunk végre, elvtársak! Megcélozhassuk a szavazótáborát, amit amúgy is tőlünk lopott el ez a náci szemétláda. A Schiffer, ez a szavazatrabló gané, ez a büdösökonáci, a viktátor láncos kutyája, bezzeg gratulált. Ezt mink sose tesszük, elvtársak. Nem süllyedhetünk odáig.
3. Ott van! Minden bokorban, elvtársak! Ilyen az ő természettye. A patásorbán ottan leselkedik, és csak húzgálja, a húzgálja a mézesmadzagot. A sok hülye meg nem beveszi? Mer ez a szerencsétlen, hülye nép csak a hasára hallgat, megveszi őtet kilóra a patásorbán! Nekünk meg nem hiszik el, amit már negyven éve mondunk, hogy csak még egy kis önmegtartóztatás, egy kis megszorítás, és mingyár’ egyenesbe vagyunk, folyik itt majd tej és méz, győzzük zsebre tenni fölnyalni, elvtársak. Le kell leplezni, elvtársak a patárosbán mesterkedéseit. Éberség! Ne feleggyétek, elvtársak! Minden bokorba!
4. A névsor szerencsére rendelkezésre áll, szívünkben őrizzük, elvtársak. Ők, ezek az utolérhetetlenül éles elméjű, lánglelkű bölcsek voltak jelen abban a bizonyos rózsadombi villában, az utolsó előtti vacsorán, és irányt mutattak nekünk. Nélkülük ma nem tartanánk itt, ez világos. Foglaljuk ateista imáinkba szent neveiket, elvtársak! Csak névsor szerint, mert a még egyenlőbbek között aztán végképpen nem lehet különbség: Bitó László, Fischer Iván, Heller Ágnes, Konrád György, Parti Nagy Lajos, Radnóti Sándor, Závada Pál, köszönnyük, könnyes szemmel köszönnyük!
5. Ha trónra… (Nem jó ez most, Laci!) hatalomra Eh! Akkor ezt se… Szóval, ha kormányra kerülünk (itt zsenialitásunk tudatában tekintetünket jelentőségteljesen körülhordozni a hallgatóságon), elvtársak, természetesen kétharmaddal, első dolgunk lesz alkotmányba foglalni, hogy a ballibeláris oldalra leadott szavazatok mindig kettőt érnek. Ez, elvtársak, kijár a mi megközelíthetetlen szellemi fölényünknek!
6. Most az a lényeg, elvtársak, hogy rugózzunk a kétharmaddá váltott negyvenszázalékon, csipkedjünk bele a választási rendszerbe, mint kiskakas a takonyba, keverjük össze minden fórumon és médiában a mandátumarányokat a listás arányokkal, csak a számoknak meg a tények nem szabad ám hinnünk elvtársak! Mert azok a patásorbán csalása semmi más. Mer’ hogy is lehetne az igaz, hogy a zegyéni körzetekben kilencven százalékkal nyerjenek? Százhat fidesznyik egyénibe? Hol itten az igazság? Csalás ez, nem más! A médiát megkaparintották, megy a zagymosás. Hát hiszen a mi népünk nem utasíthat el minket! Hát mink vagyunk a jövő, elvtársak.
7. Senkit se zavarjon, elvtársak, hogy a választókörzetek átszabására (rendbe, vagyis arányossá tételére) majd egy évtizedes alkotmánybírósági [8] határozat kötelezte a törvényhozást! Mint ahogyan az is évtizedes, vagy még régebbi társadalmi igény vót, hogy az Országzüllés létszáma feleakkora legyen. Mink nem akartuk eztet meglépni, elvtársak, éppen a rátok való tekintettel, mer’ akkor hogy adtuk vóna nektek a sok képviselői pótlékot? Érthető ez, nem? Ugye? Ezek valójában mind a patásorbánnak az ő mesterkedései, mer’ az aknamunkáját már a rendkívül sikeres rencerváltáskor megkezdte. Ne feleggyétek, elvtársak, hogy ott ült a zellenzéki kerekasztalná! A patásorbán! Minket bezzeg nem engettek oda! Igaz, időnk se lett vóna, éppen lenyúltuk a párt- meg a kiszvagyont.
8. Ez az a testület, ez az alkotmánybíróság, vagy mifene, ez, tuggyátok, ami demokráciánk záloga, ha ippeg számunkra kedvezően ítél, ha meg ellenkezőleg, figyelmen kívül hagyandó, jogászkodó, begyöpösödött vén szarosok gyülekezete. Dialektikusan kell gondolkodni, másképpen nem megy.
9. Hogy a kutatók? Hogy megjósolták? Ebbül is láccik, mekkora egy csalás vót az egész! Megjósolták az apjuk faszát, elvtársak! Tutták ezek előre, mer a patásorbán megsúgta nekik. Közvéleménykutatók! Bah! Csak aztat a statisztikát higgyétek el elvtársak, amit magatok hamisítottatok. Kell még valamit mondanom, Ildikó?
*: Egy perctől!

2014. március 19., szerda

Visszaszámlálás

Még három hét, és lecsillapul ez az agyzsibbasztó őrület, amely még abba is a megfelelő oldalú politikai uszulást viszi, hogy aszongya… ide most tetszőleges, a politikától a legtávolabb elhelyezkedő témát helyettesítsd be! Véget nem ér persze, mert legalább két hónapot kitesz majd a „választási csalás” tematika a vesztes részéről, de utána kuss lesz.
Legalábbis, ha nem a kormányoldal nyer [2]. Hogy mi lenne, ha ők veszítenének, jobb nem is belegondolni, és most nem az ország helyzetére [1], hanem az ellenzékbe szorult Fidesz megszokott viselkedésére gondolok. Persze eljő annak is az ideje, de ne most történjen.

Kuss lesz [2], és lehet majd fontosabb (fontos) dolgokról beszélni.

Mondjuk, hogy mi lesz az Alexandra csődje után.
Lesz-e akkora pofon a könyvpiacnak, hogy a törvényhozók felismerjék, egy tízmilliós országban ekkora kereskedelmi monopóliumok létrejöttét nem szabad törvényileg engedni?
Hogy jön-e végre a kurva Amazon Magyarországra, és milyen feltételekkel?
Mikor lendül be végre az e-olvasás, és ha igen, miért nem?

Lehet majd higgadtabban (vö. racionalitás) vitázni az atomenergia és az alternatív energiatermelés viszonyáról Magyarországon.

Lehet beszélni Ukrajnáról, Oroszországról, EU-ról és a Nagy Paráznáról, anélkül, hogy választási téma lenne.

Addigra már menni fog a 4-es Metró, és kiderül, hogy miért jó, ha egyszer szar, vagy fordítva, és elvileg erről is politikamentesen lehet vitázni.

Még huszonegy nap. Törpénelmi időket élünk.

Jegyzetek:

1. Ez, szarháziak, azt jelentené, hogy a Jobbik 25% fölött van a parlamentben.
2. Ha bizonyos lesz az újabb Fidesz négy év, azok, akik bevételeik apadásának visszafordultát a mihamarabbi kormányváltástól remélték, észbe kapnak, és átcsoportosulnak a kormányoldalra. Lesz még dugódíj a damaszkuszi úton. Az azonnal szétzüllő Összefogásból (vö. beszélő nevek: Összefogás, Kormányváltás, Szétesés) megmaradó pártok pedig a túlélésükkel – egymással lesznek elfoglalva. Talán belátják, hogy ezt csak a múltjukkal való teljes leszámolással érhetik el, de nem biztos. Ők is csak Magyarországon szocializálódtak. Viszont, szegény Bajnait leszámítva legalább apatikus csöndben lesznek. Gordonuk gazdái utasításainak megfelelően továbbra is akciózni fog, észre sem véve, hogy már nem kell. De ki figyel rá?

2014. március 16., vasárnap

Megint lomizás

Ezt persze nem kell túl komolyan venni... Hol vannak már az időosztásos rendszerek! Tényleg, hol?

Fatal error

A dúlt Boole algebra hazárdokba fúl,
értelem gyúl hanyag kódsorok között,
– bár nem én szabom az időt, mit megoszt
a rendszer közötted és énközöttem.

Két kurta éved alatt órajelem
naprendszered teljes korát kiadja.
Oly gyorsan pereg az idő, mit megoszt
a rendszer közötted és énközöttem!

Négymilliárd ütés csupán, míg neked
számítok, s csak te számítasz nekem,
azután lejár az idő, mit megoszt
a rendszer közötted és énközöttem.

Végtelen unalom a nulla-eggyel
be-, fel- s kitöltött kozmikus magány:
kegyetlen hosszú az idő, mit megoszt
a rendszer közötted és énközöttem!

Míg találgatom, néked mit jelenthet
a bittérkép, amit éppen letöltesz,
közben eliramlik idő, mit megoszt
a rendszer közötted és énközöttem.

A binaritás bús banalitása,
túlcsordul regiszteremben: lefagyok,
amikor elfogy az idő, mit megoszt
a rendszer közötted és énközöttem.

Mielőtt az utolsó töltés kisül
rétegeim között, egy üzenetre
talán futja még az idő, mit megoszt
a rendszer közötted és énközöttem.

2014. március 7., péntek

Lomtalanítás

Lomizás közben ez került elő...



Légy kíváncsi!
(gyerekeimnek)

Kutatom egyre, mi végre
születünk, mi értelme
e kurta létnek, s ha vége,
mi a tanulság, a létezésbe
miért bukunk fel levegõ
után kapkodva a semmi
két kietlen partja közt?

Mondják, történet minden emberélet,
de ki mondja el, ha semmivé lett,
és kinek, ha kurta pár évtized
múlva senki se érti, lelkedet
miféle erõk mozdították,
s tragédiád, mibe beledöglesz
közepes bózat lesz csupán?

Hiszen elmondva minden
történet, eljátszva minden
szerep százezerszer, minden
verset megírtak, minden
szót kimondtak már
jót vagy rosszat,
s visszavontak.

Tudom, az ember
mégis élni miért mer,
tudom a választ,
miért is választ
gyötrelmes létet,
nem könnyű halált,
s egyetlen szó a felelet: kíváncsi.

2004.02.22.

2014. március 3., hétfő

A dolgok állása 2

Lévén az ún. Kádár korszak gyermeke, eddig meglehetős szellemi ellenállást fejlesztettem ki magamban olyas sommázatok ellenében, miszerint a Kádár kor jóvátehetetlen erkölcsi károkat okozott a magyarságban. Azt gondoltam, hogy nem tett ahhoz már semmit a gulyásbolsevizmus, ami nem volt benne eleve (vö. szomszéd tehenének szomorú életkilátásai) [1]. Most sem vagyok egészen bizonyos, hogy nem így van, de magabiztosságom megrendült, kétségek rágnak (vö. titkos féreg foga). Nem vagyok benne bizonyos ugyanis, hogy azon dolgok, amelyek mostanában (értsd elmúlt két hét) tapasztalhatók Alsó Merániában, honnan is eredeztethetők.

A.

Olyan fokú aljas, haszonleső szervilizmus, amivel tegnap kerültem szembe, talán még a Trónok Harca cselekményéből és jellem-menazsériájából is kilógna. Eljátszom a gondolattal, hogy Martin tett néhány kirándulást kis hazánkba, majd hazamenvén finomított/tompított/szelídített némiképpen a tapasztaltakon, és ebből lett a regényciklus.

Szóval. Valaki lovasedző. Ami nem azt jelenti, hogy lóhátról dzsidával ösztökél gyorsabb mozgásra szerencsétlen maratoni futókat – bár ebben is lenne ráció. Hanem, hogy a földön, az ő két lábán állva tanít lovagolni mindenféle korú embereket, kik ekképpen lovon ülnek. Ezen kisebb és nagyobb dedek közül egy, megtanulván a lovallást kicsinyég (vö. haza és haladás), elindult vala egy versenyen, és meg is nyeré azt. Nem nagy ügy, gyerekek, pónik/kicsiny lovak – a nagy, nemzeti lovarr szervezet erről eddigelé lenézőleg nyilatkozik, mintegy. De most! A Pegazus [3] nevű lovarr szaglapban e versenyről tudósítmány jelen meg. Hallga csak! Illetve figyelmezz, ó, honfi!! Képekkel! Mivel valaki tanítványa is leképeződött, hát, szokásokkal ellentétben az inkriminált lapszám beszerződ. És a versenyről írott tudósítmányból legott megtudható lett lészen, hogy milyen haláli jó fejek is a hon sztáredzői, mert leereszkedének ők páratlan tehetségű tanítványaikkal e kisded versenyhez, megjelenésükkel emelvén az színvonalat [4], mintegy. Namármost, tényálladék, hogy i.) a sztáredzőkön, kik nem mellesleg a lovarr szervezet vezetőségének tagjai, mintegy, más edző nem neveződött meg az czikkben, ii.) sztáredzők tanontzai közülend csak egyetlen kisded ére el helyezést, iii.) valaki tanítványa, és még egy a nyertesek közül leképeződött, de nem kapák meg képaláírásban a helyezésük megnevezését. Tudjátok mit, feleim? Menjetek ti a jó, talpnyaló anyukátokba!

B.

Az ukrajnai események magyar reakciói. Erről nem is mondanék többet. Süllyedjünk el csendben, elvtársak! Egy cuppanást se!

Jegyzetek:

1. Dózsa György, Szapolyai, Verbőczy, labancok, kurucok, Kossuth Lajos, vasútpanama, Galilei kör, Károlyi kormány, Tisza gyilkosság, Meckenen átadása az antantnak, vörösterror (résztvevők névsora az átkosbeli utcanévtárban), fehérterror [2], frankhamisítás, személyi kultusz Horthynak (ami ellen a kormányzó erősen tiltakozott), zsidótörvények, munkaszolgálat, nagy és kisnyilasok, AVÓ, személyi kultusz Rákosiéknak (ami ellen ők cseppet sem tiltakoztak), padlássöprés, kitelepítés, pártház ostrom a Köztársaság téren. Mindeközben följelentésírás és olvasás éjjel és nappal, meg persze reggel. OK, nálunk azért Szent Bertalan éjszakája [vö. Castameri esők] nem volt – nyilván csak azért, mert nem jutott eszünkbe e lehetőség.
2. Erről keveset tudunk, mert ellentétben a bolsikkal, az ellenforradalmi rendszer nem dicsekedett az aljasságaival. Szégyellte, mintegy.
3. Hogy a pegazus az irodalomnak van fenntartva, abban a körben nem zavar senkit. Ló, szárnya van, kit zavar? Emberek! Lovas körökben úgy mondják el az ismert vicc poénját, hogy „Nem vak az! Bátor!”. Mit várhatunk?